Cikkek ||1 Kimagasló rózsaszál

Kimagasló rózsaszál

Üdv olvasni vágyó társaság! Előre bejelenteném, hogy amiről szól a cikk, a szívem csücske, szóval semelyik kis pletyka firkász ne ragadja meg a kötelet. Amúgy tőlem maximum ilyeneket találtok ezen a blogon, meg pár művet a táppénzi állományom miatt. De ezeket a hatalmas „élet filozofikus” gondolatokat muszáj megosztanom a világgal.

Legjobb barátom egy könyv, vagy egy polcnyi, ki milyen szemszögből nézi, így gondolom, érthető miért írok én ezekről a csodás jószágokról most. Sokakban felmerül a kérdés a hazánkkal – vagyis Magyarországgal kapcsolatban.

Mire lehetnék itt büszke?

Én is pontosan így voltam ezzel, míg rá nem kérdeztem az irodalom tanáromnál. Egyszerű választ adott: A nyelvedre. Már, mint nem, mint szerv, hanem mint használatos kommunikációs eszköz. Azt hiszem, igaza van.

Az összes magyar azt hiszi, ez egy olyan nép, ami semmire sem lehet büszke. Válság van, kevés pénz, kevés találmány, egyre kisebb létszám… De kicsit mélyebbre ásunk, találunk egy szakadt, tépet listát arról, mire lehetnénk büszkék. Ebből a legszebb, amit minden külföldi irigyel – attól még hogy nem köti az orrodra – az a nyelvünk.

Én sem vagyok valami nagy fanatikusan a magyar híve, és nem olvasok magyar köteteket – maximum pár verset, és piros pöttyös kötetet -, de ha megnézzük, a két irodalmi megfogalmazás között évezred távolság van. Kinyitsz magad elé egy szinonima szótárt, és már is látod, egyetlen szóra mennyi más kifejezés van. Fut, rohan, sprintel, szedi a lábát. Egyetlen szóra annyi kifejezésünk van, mint másnak egy szövegre. A mi kultúránk tökéletesen meg tudja ragadni, a táj, ízek, és érzések világát, míg az angol nagyobb írok, egyetlen szóval – legyen az szín, vagy egy béna hasonlat (zöld, mint az utcai konténer) -  lerendezik. Amikor kezedbe fogsz egy Petőfi Sándor verset, és elolvasod, a nehéz nyelvezet ellenére elcsodálkozol, mennyire változatos, és találékony metaforákkal szőtte körbe az adott szituációt. A híresebb magyar írók, még ha mostanság nincs is belőlük annyi, elég kreatívok a világsikerhez, és ahhoz, hogy a világnak megmutassák, van bennük tehetség. Igen, eszméletlen nehéz a magyar nyelv, egy külföldi embernek. A sok képzési nehézség, ami nekünk kis újból jön, nekik olyan, mint ha egy könyvet akarnának bemagoltatni veled.

Amikor irodalom órán egy magyar költő versét elemezed, fel sem fogjuk, milyen szinten más jelentést öntött abba a pár szóba. Túlcsorduló érzelmeket ki tudjuk fejezni úgy, hogy az olvasó is átérezze azt. Mondhatnám, hogy nagyobbak, és szebbek vagyunk a többi elismert írónál, de nem lenne igaz. Az amerikai, angol, japán, európai, és egyéb kulturális eltérések, az irodalomra is kihatnak. De ha sorra vesszük, milyen magyarra fordított angol könyvet, és eredeti nyelvű magyar könyvet olvasni, megtaláljuk a különbséget. Vegyük példának Enigma c. kötetet, amit a sok hűhó ellenére, egy álneves magyar írónő írta. Azt hiszem, aki azt a könyvet a kezébe vette, többször sírt, mint életében eddig. Megragadta a lényeget, kiemelte az érzéseket, és metaforákkal enyhítette a nehézségeket. Cassandra Clare kötetei – habár kiválóak, és imádom mindet egytől egyig – igen csak kopárok. Irodalmilag helyes, kreatív kötetet vásárolsz, de szegény szókincse – a magyarhoz képest -, és kevés, vagy silány metaforák néha lerombolják az illúziót. Nem támadom a fanatikusokat – mivel én is köztük állok – de a különbséget mindenkinek el kell ismernie.

Egyszóval szóval változatosabb, kreatívabb, és találékonyabb az ország irodalmi részlege, mint az bárki kinézné. Csak oda kell figyelni, mi is szép ebben az országban, és nem listát írni a rosszakról. Nézzünk mindent pozitívan. Büszkék lehetünk a sportra, a művészetünkre, a hagyományainkra, ételeinkre, de mindközül kimagasló érdemet nyer el nálam az irodalom. A sok botlás ellenére elérhet egy magyar is világsikert, ha erősen akarja.

Néha egy tanár is nyithat olyan kapukat, amikkel jobb belátásra tereli a tanítványait. Remélem segítettem, vagy legalább megértettem veletek: büszkék lehettek a magyarokra.

xoxo, Katie