Kimagasló
rózsaszál
Üdv
olvasni vágyó társaság! Előre bejelenteném, hogy amiről szól a cikk, a szívem
csücske, szóval semelyik kis pletyka firkász ne ragadja meg a kötelet. Amúgy
tőlem maximum ilyeneket találtok ezen a blogon, meg pár művet a táppénzi állományom
miatt. De ezeket a hatalmas „élet filozofikus” gondolatokat muszáj megosztanom
a világgal.
Legjobb barátom egy könyv, vagy
egy polcnyi, ki milyen szemszögből nézi, így gondolom, érthető miért írok én
ezekről a csodás jószágokról most. Sokakban felmerül a kérdés a hazánkkal –
vagyis Magyarországgal kapcsolatban.
Mire lehetnék itt
büszke?
Én
is pontosan így voltam ezzel, míg rá nem kérdeztem az irodalom tanáromnál. Egyszerű
választ adott: A nyelvedre. Már, mint nem, mint szerv, hanem mint használatos
kommunikációs eszköz. Azt hiszem, igaza van.
Az
összes magyar azt hiszi, ez egy olyan nép, ami semmire sem lehet büszke. Válság
van, kevés pénz, kevés találmány, egyre kisebb létszám… De kicsit mélyebbre ásunk,
találunk egy szakadt, tépet listát arról, mire lehetnénk büszkék. Ebből a
legszebb, amit minden külföldi irigyel – attól még hogy nem köti az orrodra –
az a nyelvünk.
Én
sem vagyok valami nagy fanatikusan a magyar híve, és nem olvasok magyar köteteket –
maximum pár verset, és piros pöttyös kötetet -, de ha megnézzük, a két irodalmi
megfogalmazás között évezred távolság van. Kinyitsz magad elé egy szinonima
szótárt, és már is látod, egyetlen szóra mennyi más kifejezés van. Fut, rohan,
sprintel, szedi a lábát. Egyetlen szóra annyi kifejezésünk van, mint másnak egy
szövegre. A mi kultúránk tökéletesen meg tudja ragadni, a táj, ízek, és érzések
világát, míg az angol nagyobb írok, egyetlen szóval – legyen az szín, vagy egy
béna hasonlat (zöld, mint az utcai konténer) - lerendezik. Amikor kezedbe fogsz
egy Petőfi Sándor verset, és elolvasod, a nehéz nyelvezet ellenére
elcsodálkozol, mennyire változatos, és találékony metaforákkal szőtte körbe az
adott szituációt. A híresebb magyar írók, még ha mostanság nincs is belőlük
annyi, elég kreatívok a világsikerhez, és ahhoz, hogy a világnak megmutassák,
van bennük tehetség. Igen, eszméletlen nehéz a magyar nyelv, egy külföldi
embernek. A sok képzési nehézség, ami nekünk kis újból jön, nekik olyan, mint
ha egy könyvet akarnának bemagoltatni veled.
Amikor
irodalom órán egy magyar költő versét elemezed, fel sem fogjuk, milyen szinten
más jelentést öntött abba a pár szóba. Túlcsorduló érzelmeket ki tudjuk fejezni
úgy, hogy az olvasó is átérezze azt. Mondhatnám, hogy nagyobbak, és szebbek
vagyunk a többi elismert írónál, de nem lenne igaz. Az amerikai, angol, japán,
európai, és egyéb kulturális eltérések, az irodalomra is kihatnak. De ha sorra vesszük,
milyen magyarra fordított angol könyvet, és eredeti nyelvű magyar könyvet
olvasni, megtaláljuk a különbséget. Vegyük példának Enigma c. kötetet, amit a
sok hűhó ellenére, egy álneves magyar írónő írta. Azt hiszem, aki azt a könyvet
a kezébe vette, többször sírt, mint életében eddig. Megragadta a lényeget,
kiemelte az érzéseket, és metaforákkal enyhítette a nehézségeket. Cassandra
Clare kötetei – habár kiválóak, és imádom mindet egytől egyig – igen csak
kopárok. Irodalmilag helyes, kreatív kötetet vásárolsz, de szegény szókincse –
a magyarhoz képest -, és kevés, vagy silány metaforák néha lerombolják az illúziót.
Nem támadom a fanatikusokat – mivel én is köztük állok – de a különbséget
mindenkinek el kell ismernie.
Egyszóval
szóval változatosabb, kreatívabb, és találékonyabb az ország irodalmi
részlege, mint az bárki kinézné. Csak oda kell figyelni, mi is szép ebben az
országban, és nem listát írni a rosszakról. Nézzünk
mindent pozitívan. Büszkék lehetünk a sportra, a művészetünkre, a
hagyományainkra, ételeinkre, de mindközül kimagasló érdemet nyer el nálam az
irodalom. A sok botlás ellenére elérhet egy magyar is világsikert, ha erősen
akarja.
Néha
egy tanár is nyithat olyan kapukat, amikkel jobb belátásra tereli a
tanítványait. Remélem segítettem, vagy legalább megértettem veletek: büszkék lehettek a magyarokra.
xoxo, Katie
Kedves Katie Boo!
VálaszTörlésEsküszöm, hogy ma olvastam a cikk nevét oldalt és már alig vártam, hogy elkészítsd. Mikor megláttam, hogy fent is van.. nem kicsit örültem és nagy mosollyal az arcomon kattintottam rá.
Szinte faltam a sorokat és mikor láttam, hogy "xoxo, Katie Boo" szomorú lettem. Olvastam volna még egy jó ideig egy csomó okot, hogy miért lehetnek büszkék a magyarokra, de ez a cikk pont így volt tökéletes. Nagyon tetszett!
Elsőnek is azért, mert szókincsed és fogalmazásod módod magával ragadt és más részben azért is, mert örülök, hogy ebbe az igen nagy blogger világban tisztában van a metafora fogalmával és Petőfi Sándorral! Amúgy újdonságokat is tudattál velem, mivel nem tudtam, hogy az Enigmát magyar írónő írta - talán azért is szeretem annyira.
Nem tudok mást nagyon mondani, sajnos nincs akkora szókincsem, mint neked. Imádtam, minden sort - mint már említettem.
Várom a következő cikkedet, remélem nem kell sok időt várni!
Ölel, Zsuu L. Storayne :)
Drága Zsuu L. Storayne!
TörlésArról sem tudtam hogy kint van oldalt, de jó tudni. Örülök hogy van aki érdeklődik még irántam vagy a cikkeim iránt.
Nagyon más nem jutott eszembe, ennyiben éppen elégszer mondtam hogy büszkék lehetünk, és pontosan annyit írtam ami még nem túl hosszú és nem túl rövid.
Hű, ezt sem mondta még senki, habár az irodalom tanárom szereti a szókincsem, de nem emlegeti. Metafora, és Petőfi Sándor, minden művel ember, és általános iskolás diák életében részt vesz, csak figyelni kéne órán. Én is megdöbbentem mikor megtudtam, de jó érzés volt leírni.
Köszönöm hogy megosztottad velem a véleményed.
Hozom amint elkészült.
Sok ölelés, csók, Cath - Katie
Bár a cikk alapgondolata nagyon szép, remélem, megengedsz egy kritikát a kivitelezést illetően (elvégre egy kritikai honlapon volnánk; és egyáltalán nem bántásnak szánom)
VálaszTörlés"A mi kultúránk tökéletesen meg tudja ragadni,[nem kell vessző] a táj, ízek, és érzések világát, míg az angol nagyobb [fordított sorrend] írok [írók, hosszú ó], egyetlen szóval – legyen az szín, vagy egy béna hasonlat (zöld, mint az utcai konténer) - lerendezik."
Általános igazságként jelentesz ki olyasvalamit, amit később nem tudsz érvekkel alátámasztani, és be kell vallanom, hogy nem értek veled egyet, és nem is győztél így meg. Ha az Üvöltő szeleket teszed le mondjuk a Fanni hagyományai mellé, Shakespeare munkáit gyakorlatilag bármihez - ha veszed Chaucer meséit a középkorból, melynek párja sincs Magyarországon, vagy a sagáikat nézed egy olyan korból, amikor mi még írni sem tudtunk, megláthatod, hogy nem igaz, hogy az angolok - általánosságban - elintéznek bármit egy odavetett "béna" hasonlattal. Te persze a kortárs irodalomról beszélsz; Neil Gaiman, Chuck Palahniuk, Brett Easton Ellis, ezek az élő klasszikus máris tökéletes ellenpéldák arra, hogy az angol/amerikai regény eszköztára szegényes lenne a magyarhoz viszonyítva.
Ami a regények olvasásánál feltűnhet, hogy amíg a magyar próza általánosságban a nyelvi szépségre koncentrál, addig az angolszász kétségkívül cselekményközpontúbb. Ez a ponyvánál vagy a fanfictionnél nagyon feltűnő lehet - de komolyabb műveknél [amik nem feltétlenül szépirodalmiak!] a különbség árnyalatnyi.
"Amikor kezedbe fogsz egy Petőfi Sándor verset, és elolvasod, a nehéz nyelvezet ellenére [???] elcsodálkozol, mennyire változatos,[vesszőhiba] és találékony metaforákkal szőtte körbe az adott szituációt. A híresebb magyar írók, még ha mostanság nincs is belőlük annyi, elég kreatívok a világsikerhez"
A legnagyobb szerzőink sem világhíresek, sajnos, hiába fordították le Kosztolányi és Ady munkáit mondjuk; és vannak fantasztikus modern szerzők szép számmal: mi a helyzet Pilinszkyvel, Faludyval, Lázár Ervinnel, Kemény Istvánnal, Karafiáth Orsolyával, Parti Nagy Lajossal? Zseniálisak - sokan vannak - nem világhíresek. A magyar nyelv elemi lényege a fordításban elveszik. És ugyanígy az angol munkák is veszítenek a szépségükből, ezért azok fordításait kritizálni értelmetlen.
Az angol nyelv szókészlete valójában durván triplája a magyarnak - sokkal, de sokkal több szinonima és szó szerepel benne, főleg azért, mert a germán angol nyelvet sok skandináv hatás érte (viking hódítás), latin (római invázió), francia (1066, Hastings), és mindig is kereskedő nép volt, amiért nagyon sok nemzet szavaival bővült a szókincsük. A szókincs viszont semmi egy nyelv gazdagságához, komplexitásához képest. A magyar nyelv valóban a világ második legnehezebb nyelve a felmérések szerint; egyedülálló a nyelvtana; de ez azt jelentné, hogy az angol szegényebb, neadjisten primitívebb? Egyáltalán nem. Összehasonlíthatatlanul különböznek, és a maga nemében mindkettő páratlan. A mentalitás, hogy valami attól lesz jó vagy szép, hogy valaminél jobb vagy szebb, a nyelvekre nem érvényesül.
TörlésÚgy érzem, hogy a cikked ötlete jó és dicséretes - ideális a hossza, jó a retorikai felépítése és a címe. A megközelítést viszont gyengének gondolom, és a sok központozási és helyesírási hiba megnehezíti az olvasást. Tisztában vagyok vele, hogy nem egy nyelvészeti lapban adsz közre cikket, hanem egy blogbejegyzés formájában tettél közzé egy érdekes gondolatot, de én azt tanácsolnám, hogy tartózkodj a végletes kijelentésektől és az általánosításoktól - bár nagyon hatásossá teszik a szónoklatot, és így a cikk szenvedélyesebb és átéltebb, jobb óvatosnak lenni, ha nem akarunk légbőlkapott cikket publikálni. Ezek a nüanszok egy kis utánajárással, vagy visszafogottabb hangnemmel kiküszöbölődnek. Döntsd el a cikked témáját előre - ha az angol(szász) és a magyar irodalmat akarod összehasonlítani, ahhoz sokkal több regényt, korszakot, szerzőt kell felhasználnod: szűkítsd és fókuszáld a témát. Érdemesebb talán csak a fent említett két regény stílusát és nyelvezetét elemezni ebből a szempontból (az angolhoz akkor viszont illik az eredeti szöveget használni, nem fordítást).
Építő jellegű kritikának szántam a fentieket, kérlek, ne érezd támadásnak. Tanácsok és ötletek, amiket megfogadhatsz vagy semmibe vehetsz. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy megírj egy ilyen cikket és közzétedd az oldalon, de szerintem az az igényesség, amiért a Soar your fantasy és most a RELOAD kiáll, többet kíván meg.